Vita a történelemről Oroszországban

Szvák Gyulának, a Társaság elnökének cikke

 

Oroszországban már másfél éve nagy vita dúl az orosz történelemről, azok után, hogy Vlagyimir Putyin 2013 februárjában utasítást adott az egységes történelemtankönyv létrehozására. Az (újra-) megalakított Oroszországi Történelmi Társaság (elnöke az a Szergej Nariskin, aki az állami duma elnöke is) égisze alatt létrehozott szakmai munkacsoport még tavaly kiadott egy munkaanyagot az oktatási standardról.

Ez utóbbi világos képet ad az orosz állam mint megrendelő szándékairól, egyszersmind a tudományos közösség megfelelési hajlandóságáról, egy „egységes” történetszemlélet lehetőségeiről.Ha jól sül el, európai jelentőségű lesz, hiszen a rendszerváltás utáni korszak megtalálja a maga legitimációs ideológiáját. Tanulságos lehet a magyar olvasó számára is, mert a kelet-európai térségben (de mondhatnánk eurázsiait is) az utóbbi időben kétségtelen az érdeklődés egymás teljesítménye iránt, és a hatalom szempontjából működni látszó recepteket szívesen kölcsönzik el az államok egymástól.

A Történeti-kulturális standardnak nevezett munkaanyag első olvasata alapján is megfogalmazható volt néhány általános érvényű észrevétel:

1. Jól érzékelhetően nem defenzív, sokkal inkább offenzív szemléletű tankönyvcsalád készül, amelyen végigvonul Oroszország nagysága, történelmi (világtörténelmi) teljesítménye.

2. Mindez a folytonosság keretein belül, ahol a szovjet rendszernek történelmi szerepét nem vitatják, sőt hangsúlyozzák „utolérő” fejlődésének, a „sztálini szocializmus” modernizációs eredményeit, amelynek mintegy csúcspontja a nagy honvédő háború egyetemes emberi jelentőségű sikere. (Miközben a sillabuszban Lenin történelmi teljesítményé ről nem esik szó.)

3. Ebből a logikából természetesen következik, hogy a Szovjetunió 1960–70-es évekbeli története az addigi orosz történelem legkiemelkedőbb periódusa. Ehhez kétségkívül hozzájárul egyfajta mennyiségi szemlélet, amely az orosz/szovjet birodalom kiterjedése, nagysága felől hajlamos annak sikerességét is nézni.

4. Nagyon hangsúlyos az integrálási szándék. Az anyagban visszatérően ismétlődik a birodalom mindenkori egységének gondolata, amelynek célja a mai korosztályok ezen alapuló identitástudatának kifejlesztése, erősítése, az „oroszországi szocium” alapkategóriává emelése – amellett, hogy a másság iránti befogadásra nevelés is hangot kap.

5. A káoszt legyűrő és az egységet biztosító rendteremtés záloga mindenkor az erős központi hatalom – még a XVI–XVII. századi autokratikus formájában is.

6. Nem titkoltan, minden paradoxsága ellenére is, ebben a folyamatban a pravoszláv egyház történelmi tevékenységének cementező szerep adatik.

7. Az ún. „orosz sajátosságok”, a „sajátos orosz út” problémaköre ellentmondásosan, nem koherens módon interpretálódik a szövegben. A XVI–XVII. század esetében „az önelvűség” objektív adottságként manifesztálódik, míg I. Pétertől kezdve az orosz/szovjet történelem sajátos, a Nyugatot beérni/leelőzni hivatott állandó előrerohanások és visszatáncolások soraként íródik le, aminek nem világosan kifejtettek az egyetemes történeti törvényszerűségei és hazai történeti specifikumai, illetve ezek szimbiotikus viszonya.

Az új orosz történemtankönyvek számára írt Történeti-kulturális standard szövege széles körű szakmai és társadalmi vita után került az orosz elnök asztalára 2013 végén. Az Alekszandr Csubarjan akadémikus által vezetett munkacsoport anyaga, azonban azóta is a viták kereszttüzében áll. Nyílt ülésen foglalkozott vele például az oroszországi duma oktatási bizottsága is. Ami különösen annak fényében emelkedik jelentőségre, hogy a Vlagyimir Megyinszkij által vezetett Kulturális Minisztérium áprilisban megküldte az elnöki adminisztrációnak Az állami kultúrpolitika alapjai című projekt hasonló igényű munkaanyagát. Ez a Történeti standardtól homlokegyenest ellenkező történelemfelfogáson nyugszik: szellemiségében rokon a XIX. századi, ún. „uvarovi szentháromság” (pravoszlávia, autokrácia, népiség) eszméjével. (A lényege, hogy Oroszországot – egyebek között – Danyilevszkij nyomán a „bűnös” Nyugattól teljesen eltérő civilizációként tételezi és meghirdeti a harcot a „másság”, pl. a multikulturalizmus minden megnyilvánulása ellen.)

Az orosz történészszakma és -közösség meglepő pluralizmusával és vitakészségével tűnik ki e folyamatban. Láthatóan nehezen megy egy egységes történelemszemlélet elfogadtatása, így a hatalom is meglehetősen óvatosan kezeli a kérdést. Az új történelem-tankönyvi koncepció ugyanis egy gyakorlatilag minden szakmabeli által elfogadott kompromisszumként, konszenzuális módon került az elnökhöz. Számos következetlensége és régi beidegződése ellenére egy alapvetően „nyugatos”, az európai értékeket zsinórmértékül használó, az orosz történelmet az európai történelemben elhelyező történelemfelfogáson nyugszik.

A vitákban körvonalazódni látszik, hogy nemhogy az egységes „állami” történelemszemlélet „gründolása”, de még az egységes történelemtankönyv-család létrehozása is a szakma ellenállásába ütközik. Komolyan fel sem merül a történészcéhen belül, hogy az elfogadott „történeti sorvezető” a szükséges szakmai minimum rögzítésén kívül bármiben is korlátozza a tudomány véleménynyilvánítási szabadságát vagy a tanár meghatározó szerepét az ismeretátadási folyamatban. Akadnak persze – jellemzően a feltörekvő generációból –, akik valamiféle, tételesen nem deklarált hatalmi elvárásnak megfelelni akarván alaposan túllőnek a célon. Mint pl. egy Bagdaszarjan névre hallgató történész a moszkvai „szerviz” egyetemről, aki lényegében keresztes háborút hirdet az, úgymond, túlsúlyban lévő liberális felfogás ellen, táblázatokba foglalva a „helyes” és „helytelen” véleményeket, és végső megoldásként az „ellenálló” akadémiai és felsőoktatási struktúra új káderekkel és intézményekkel való feltöltését sürgeti.

Az oroszországi diszkusszió nem tanulság nélküli a magyar történettudomány számára sem. Önmagában véve már az is előnyösen különbözteti meg az orosz vitát, hogy egyáltalán sor került rá, hogy a hatalom láthatólag konszenzusra törekszik és ambicionálja, hogy a remélt ideológiai legitimáció szakmai alapokon konstruálódjék. Eközben az akadémiai tudományosság képviselőit nem kiszorítani, hanem integrálni akarja a folyamatban. Nálunk a történészek nem vitáznak, hallgatnak, kevés kivételtől eltekintve némaságukkal legitimálják az erőszakolt történelemátírási kísérleteket, a hatalmat kiszolgáló párhuzamos, „tudományos” infrastruktúra kiépítését, a történelemnek az aktuálpolitika szolgálatába állítását, a történet emlékezetpolitikává degradálását. Az egységes történelemkönyv problémája is más technikákkal látszik itthon megoldódni, végső soron állampiaci, gazdaságon kívüli eszközökkel, amely végeredményében illuzórikussá teszi a történelemnek a maga bonyolultságában, ellentmondásosságában, alternatíváiban: tehát pluralisztikusan történő megjelenítését és oktatását.

Furcsa ezt leírni: ma az orosz történészszakma bátrabb és elszántabb szakmai értékei megvédésében, mint a miénk, és az orosz hatalom a maga módján ezt akceptálja is azzal, hogy nem ragaszkodik az erőszakos megoldásokhoz. Persze, attól még a múlt meghódításáért vívott harc rendületlenül folyik.

 

(Az írás a Népszabadság 2014. augusztus 7-ei számában jelent meg.)

Vissza