Jurij Gagarin ürrepülésének 60. évfordulójára, a MOMBT jubileumi, megemlékező összeállítása

           Thuróczy Lászlóné:

Gagarin és az én Vörös terem

Hatvan évvel ezelőtt, 1961. április 12-én Jurij Gagarin szovjet állampolgár hajtotta végre a világtörténelem első űrrepülését. Ez a mozzanat jelentette a Földön kívüli tér meghódításának kezdetét. Napjainkban már aligha akad olyan ember, aki fel tudná sorolni az elmúlt 60 év összes űrrepülését! Az össznépi emlékezet talán még az amerikaiak Holdra-szállását tartja számon .

Hány diadal és mennyi tragikus esemény kísérte az űrrepülés történetét! Minden országnak megvannak a saját hősei. Ám április 12-e nem csupán a Szovjetunió (SZU) és Oroszország ünnepnapja lett, de talán az egyetlen esemény a SZU történelméből, amelyet máig világszerte ünnepelnek: a Nemzetközi Űrhajózási Nap.

De hajózzunk szubjektívebb vizekre: azt szeretném elmondani, hogy elsőéves egyetemistaként mit éltem át 1961. április 14-én. Hatvan év – gombócból is sok, hát még egy ember életéből! Nem emlékszem mindenre, ámde ama pénteken, pontosabban a 10 és 14 óra között történteket memóriám részletekbe menően megőrizte. Akkor a Baumanról elnevezett műszaki egyetem gépészmérnök-hallgatója voltam Moszkvában.

Április 14-én emelkedett hangulatban indultam az egyetemre – és ez jobbára minden hallgatóról elmondható volt. Szovjet ember a világűrben, 108 percben a világ körül – ez igen! Már harmadik napja az egész ország erről beszél, ezt ünnepeljük… Ám egy dolog az ünnep, viszont a tanulás sem várhat – és ez ránk, az elit Bauman műegyetemre járó hallgatókra még inkább vonatkozott. Lévén mi számítottunk a jövő rakétatechnika-tervezőinek... (Közbevetett megjegyzés: tanulmányaim során a németek egyik világháborús „csodafegyverével”, a legendás V2 ballisztikus rakétával is közelebbről megismerkedtünk – az egyetemen akadt egy-két eredeti példány, szépen kifűrészelve, hogy láthatóvá legyen a szerkezete…) 

Az első kétórás előadás utáni szünetben valaki felkiáltott: Jurij Gagarin Moszkvában van, a Vörös téren! Erre egy emberként a kijárat felé tódultunk, s a boldogságban úszó tömeg a főváros központjába hömpölygött. De nem ám a járdán, szovjet állampolgárhoz illő fegyelmezettséggel, hanem az út teljes szélességében! Transzparenseket és efféléket nem vittünk (nem is lett volna érkezésünk rákészülni), de közben kórusban énekeltük a divatos olasz Marina-sláger ez alkalomra átigazított változatát, refrénjében: "Gagarin-Gagarin-Gagarin!"…

Aztán rendeztük sorainkat, és végül a Bauman-egyetem hallgatói is akkurátusan masíroztak, s a gyári munkások menetoszlopát követve elértük a Bulvárnoje Kolcót (moszkvai Nagykörút), ahol már a rendőrség kezdett terelgetni bennünket. Körülbelül egy óra múlva értünk a Vörös tér aljára, a Történelmi Múzeum épületéhez. Ott rövid időre leállítottak bennünket, aztán uzsgyi – felszaladtunk a Vörös térre!

Az embertömeg a hatalmas tér egész hosszában elnyúlva várakozott, egy ideig nem indult tovább, míg a következő csoportot be nem engedték. Én majdnem a tér közepén álltam. Előttem a Lenin-mauzóleum karzatán ott magasodott Gagarin főhadnagy (őrnaggyá csak utána nevezték ki, végül ezredesként hunyt el tragikus repülőbalesetben 1968 márciusában), törékeny termetű édesanyja és Nyikita Szergejevics Hruscsov, a szovjet pártfőtitkár, az ország első embere. Alighanem mások is álltak mellettük, ám én csak hármójukra emlékszem.

A lelkendező tömegnek válaszul Gagarin üdvözlésre emelte karját. Meleg gyapjúkendőbe bugyolált édesanyja is integetett nekünk. Hruscsov pedig a kalapját lengette, miközben a Nap sugarai beragyogták tarkopasz fejét... Mi meg ott álltunk és hurráztunk! És végtelenül boldogok voltunk abban a néhány percben, míg a téren maradhattunk.

Aztán a menetoszlop elindult kifelé a térről, továbbra is dalolva, mindezt örömteli felkiáltásokkal tarkítva. Az élet pedig visszatért a rendes kerékvágásba. És akkor hirtelen eszembe jutott, hogy kettőkor már a gyárban kellene lennem! Hisz akkoriban Moszkvában az elsőéves egyetemi hallgatók kötelesek voltak a tanulás mellett – két műszakban! – üzemekben is dolgozni. A Baumanosok az 1. számú csapágygyárba jártak. És ezt a „programpontot” nem lehetett csak úgy kihagyni! Én pedig elfeledkeztem arról, hogy vár a gyár…

Aggodalmamat megosztottam a kar Komszomol-titkárával, aki pont mellettem lépdelt.  „Semmi baj – mondta –, kapsz tőlem egy igazolást, hogy társadalmi munkát végeztél." A Vörös térről egyenest az egyetemmel szemben lévő kollégiumba mentem. És valószínűleg ott is folytattuk az ünneplést – táncolva és dalolva, ahogy azt kell. Ám ebből már semmi sem rémlik. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy akkor megfogadtam: soha többé nem veszek részt Vörös téri felvonulásokon (már csak azért sem, mert ezt az élményt úgyse lehet felülmúlni)…

És ezt az ígéretemet azóta is betartottam – sétálni persze sokszor elvetődtem a szép térre, az utóbbi 50 évben leginkább turistaként, de az már más... Egyetemi tanulmányaim majdnem hat éve során sikerült elkerülnöm az „erősen ajánlott” május elsejei és november hetedikei felvonulásokat. Eme ki- és megrendelt tömegrendezvények kötelező jelleggel, spontán örömérzés híján zajlottak. Számomra pedig azóta is a Vörös tér ama áprilisi napot jelenti, midőn a Nap tavaszi sugarai hátulról fénybe vonják a Mauzóleumon álló Jurij Gagarint, integető édesanyját és a kalaplengető Hruscsovot. Amint épp a téren ünneplő ifjúságot üdvözlik, mi pedig a „Marina-Marina-Marina” dallamára zengve harsogjuk: „Gagarin-Gagarin-Gagarin!”…

És a többi? Ahogy mondani szokás – az már történelem. Még volt részünk „néhány boldog évben”, az 1950-es éveket követő Olvadás betetőzéseként (hogy aztán a Nagy Pangás józanítson ki oly sokakat – engem pedig egészen Magyarországig repítsen). Mert legalábbis Hruscsov 1964-es leváltásáig a szovjet ember megalapozottan hihette, hogy megvalósul annak ígérete: „A jelenlegi nemzedék még megéri a kommunizmus beköszöntét!”  Ám ez már egy teljesen más történet.  Én pedig egész életem végéig őrzöm az én Gagarinos Vörös Teremet…

Budapest, 2021. április 10.

Továbbiak