Az orosz sablon

a Társaság elnökének írása a Népszabadságban

 

 

Az oroszoknak nagy a sajtójuk manapság minálunk. A hagyományosan a nyugati média után kullogó mainstream szinte örömködik, hogy kedvére verheti el rajtuk a port: egy jó kis ellenségkép sosem rossz. És mitagadás, innen nézve Oroszország veszedelmes dolgokat művel. Csatolja a Krímet, támogatja a kelet-ukrajnai népfelkelőket, viszont szankciókat léptet életbe, és nem bánik valami kesztyűs kézzel az amúgy is gyenge ellenzékkel.

Ha csak egyfelől nézzük a történéseket, akkor mindig belelépünk ugyanabba folyóba. Pedig nem olyan rég volt, hogy hetet-havat összehordott az atlantista média a grúz–orosz háborúról vagy az iraki tömegpusztító fegyverekről, most pedig a népe elleni bűntettekért körözés alatt áll a korábban a nyugati típusú demokrácia felkent bajnokának kikiáltott Szaakasvili, Irak pedig darabokra hullott a nagy demokráciaimportot követően.

Talán érdemes lenne ezért egy pillantást vetni onnan is az események folyására. És a történteket a február 21-i, három nyugati külügyminiszter aláírásával szentesített egyezmény egyoldalú majdanista felrúgásával kezdeni. Vagy a 2004-es „narancsos” forradalommal, amely hathatós nyugati segítséggel húzta keresztül Putyin számításait. Vagy 1989-cel, amikor idősebb Bush félrevezette Gorbacsovot, aki volt olyan hiszékeny, hogy készpénznek vegye: a NATO nem bővít keleti irányba.

Vagy egy pillanatra felidézni a hidegháború majdnem melegre váltásának pillanatát, amikor Hruscsov Kubába akart rakétákat telepíteni. Most valami hasonló történik, csak éppen Oroszország közvetlen közelében. Talán nem lenne haszontalan mérlegelni az orosz szempontokat is. Ebben biztos kezű kalauznak bizonyulhat Vjacseszlav Nyikonov, aki új, Az oroszországi sablon című könyvében tesz nagyszabású kísérletet arra, hogy elmagyarázza az orosz sajátosságok mibenlétét, a minden kori orosz birodalom természetrajzát és működési törvényszerűségeit.

Nem könnyű manapság Oroszországra elfogulatlanul nézni. Egy oly sok állami tisztséget vállaló történész-politológustól, mint Nyikonov, nem is elvárható. Az egy időben a Sztálin utáni második (ha egyáltalán volt olyan) ember, Vjacseszlav Molotov unokájaként, a Gorbacsov, majd a Jelcin körüli think tank tagjaként és végül a Putyin-éra kül- és belpolitikai kérdésekben egyaránt vezető politológusaként és image-makereként személyében is a politikai folytonosságot testesíti meg.

E tény azonban semmiképp sem szubjektív vetületében érdemel figyelmet, hanem amiatt, ahogyan leképezi az orosz sajátosságok talán leglényegesebb jellemzőjét: a történelmi folytonosságot. Nyikonov kötete valójában arra épül, hogy e tételt hatalmas tényanyag felvonultatásával bizonyítsa. Már az is mindent elárul, hogy a nagy könyv mindössze három fejezetből áll: Oroszország, a Szovjetunió, az Oroszországi Föderáció.

Kiindulópontja, hogy a mindenkori orosz állam az oroszság fennmaradásának letéteményese és záloga, amelyre minden korban ugyanazon feladatok megoldása hárul, és lényegében ugyanazokkal a problémákkal kell szembenézni ennek kapcsán. Ezért a rendelkezésre álló eszközök, technikák és intézmények is kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Vjacseszlav Nyikonov alapvetően a földrajzi determinációkkal – a főleg dél és nyugat felől nyitott határaival – magyarázza az állam meghatározó szerepét és militarizált jellegét az orosz történelem több mint ezer éve folyamán.

Ezzel lényegében az úgynevezett államjogi iskola nyomvonalán halad, amelyről végső olvasatában a szovjet történetírás sem tért le. Az államnak és a legfelső hatalomnak ez a mindenkori orosz társadalom által is elfogadott, s ezáltal legitimált, óvó és védelmező, legfőbb igazságtevő funkciója axiomatikus a mai orosz akadémiai historiográfiában is (lásd az egységes történelemkönyvek úgynevezett „Standard”-ját). Nyikonov annyiban tér el ettől, hogy mindezt a civilizációs paradigmán belül vizsgálja.

Ez az Oroszországban a 90-es évektől divatos és nagy népszerűségnek örvendő elmélet – amelyet Spengler, Toynbee és főleg Huntington súlyos tévedései sem diszkreditáltak az orosz történetírásban – alkalmas teoretikus keretnek látszik arra, hogy Oroszországot egy külön álló civilizációként mutassa fel. Amelyen éppen mássága, specifikumai miatt nem kérhetők számon a „nyugati” civilizáció normái és eredményei.

Egyetértvén Nyikonov pontos leírásával a sajátosságok mibenlétét illetően,magam nem tartom a civilizációs elméletet egyedül üdvözítőnek. Egyebek között azért nem, mert így nincs magyarázat az Oroszország és a Nyugat között rekedt köztes régió sajátos fejlődésére. Perspektivikusabbnak látom a Wallerstein-féle világrendszer-elméletet, a centrum-periféria dichotómiát, de még a hagyományos marxista formációs elméletet is, amennyiben az alkalmas arra, hogy például a feudalizmus fogalom keretén belül meghatározza valamennyi európai társadalmi-gazdasági-kulturális alakzatnak a helyét.

Ez maga után vonja a Kelet-Európa fogalom és fejlődési típus használatát, amelybe belefér Oroszország is, anélkül, hogy azonosítanánk a Nyugattal, sőt a tőle nyugatabbra fekvő, de nem nyugati úgynevezett Kelet-Közép-Európával.Magyarán: úgy tipologizálja a sajátos fejlődést, hogy nem választja el Oroszországot a Nyugattól, hanem Európán belül helyezi el mindkettőt.

Persze fel lehet eleveníteni a régi szlavofil magyarázatot Oroszország kívánatos másságáról, és lehet ennek szellemében ócsárolni a Nyugatot. Vjacseszlav Nyikonov nem ezt teszi. Ő túlságosan is felkészült és járatos az európai kultúrában ahhoz, hogy ne érzékelje a történelmi különút történetfilozófiai és politikai csapdáját.

Amit azzal kerül el, hogy – amint az a megélt történelemben is így volt – történetében integrálja az európai fejlődés vívmányait az orosz civilizációba, és „Oroszországban egy olyan önálló civilizációt lát, amelyhez az európai civilizáció áll a legközelebb”. Nem neoszlavofil vagy eurázsiai, hanem integráló törté neti koncepció az övé.

A posztmodern és az azt követő világ tele van összeesküvés-elméletekkel. Mostanság napjaink azzal telnek, hogy az agyonmanipulált nyugati és orosz média kölcsönösen diabolizálja a másik felet. A Baltikum és Lengyelország már kongatja a vészharangot, és nálunk is akadnak, akik az orosz lánctalpakkal riogatnak.

Ennek megvannak az érthető történelmi okai, de nincs meg a realitása. Oroszország/ Szovjetunió ugyanis még sosem támadta meg a „történelmi Nyugatot”, ahova ma – annak perifériájaként legalábbis – a kelet-közép-európai országok is tartoznak: orosz/szovjet csapatok csak nyugati szövetségben jártak Párizsban vagy Berlinben, adott esetben felszabadítóként. (Fordítva viszont ez egyáltalán nem áll, hisz angol, francia és német seregek „maguktól” is megtámadták párszor már Oroszországot.) Kicsit úgy fest tehát a helyzet, hogy az egyik jobban fél, mint a másik, ezért túlreagál és erőt demonstrál.

Vjacseszlav Nyikonov akceptálható módon mutatja meg történelmileg, hogy Oroszországnak nincs más választása: ha ezer évig védte – sikerrel – határait, akkor ma sem engedheti meg magának geostratégiai helyzete meggyengítését. Nem kéne túlságosan nagy empátia ahhoz, hogy belássuk: Ukrajna nagyon közel van Oroszországhoz, és nagyon távol az Egyesült Államoktól.

Ehhez, persze, nem szükséges a majd ezeroldalas könyv ismerete. Az orosz civilizáció sajátos „sablonjának” megismeréséhez azonban jó lenne elolvasnia, akár magyarul is, azt minden orosz ügyben megnyilatkozónak – akik igen sokan vannak, és annyit értenek hozzá, mint a focihoz.

 

(Megjelent a Népszabadság 2014. szeptember 1-jei számában.)

 

Vissza