Egy nyilas Moszkvában

Egy "barátság" korlátai. Szvák Gyula írása

A balliberális sajtó és szavazók értetlenül – és némiképp sértődötten – állnak a Jobbik előretörése előtt. Lenne hát egy szerény – ameddig szakmai kompetenciám terjed – javaslatom. Bővítsük a náci emlékművön is túlra történelmi emlékezetünket. Egy múltbéli magyar–szovjet történettel szeretnék e sértettségi érzésen túllépni és a megspórolhatatlan elemzéshez némi történelmi muníciót szolgáltatni.

Valószínűleg sosem mélyedtem volna el egy bizonyos Rátz (Rácz) Kálmán életrajzában, ha egyik tanítványom nem éppen a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság 1945–1948 közötti történetéből írja szakdolgozatát, és nem idéz egy 1945-ben Rákosinak írt jelentést. Ebben eligazítást kértek arra vonatkozólag, hogy „milyen álláspont szülessen, ha esetleg Ráczot a Társaság rendes tagjául választják meg”. A kérdés jogosnak tűnt, hiszen az említett személy 1945 előtt nyilas képviselő volt.

Másrészt viszont az ő nevéhez fűződik az akkori idők egyetlen magyar nyelvű Oroszország története, amely egyáltalán nem a horthysta ruszo(szovjeto)fób, antibolsevista szellemben íródott. De tovább megyünk: a 30-as évek első felének hírlapi kolumnistájaként több, a Szovjetuniót méltató cikket írt. Lengyel András, a kiváló irodalomtörténész ugyanakkor kimutatta, hogy publicisztikáinak (legalább) egy részéhez csak a nevét adta, a valódi szerzők baloldali értelmiségiek voltak. Tőle tudom azt is, hogy József Attilához – egy időben legalábbis – eléggé meghitt viszony fűzhette, ha már a szocialista költőt rá tudta beszélni A nemzeti szocializmus című, végül – szerencsére – kéziratban maradt írására.

Magának Rátz Kálmánnak az útja nem volt ennyire tekervényes a nemzetiszocialista gondolatokig. Snájdig, de nem különösképpen tehetséges lovas tisztként megjárta az első világháború keleti hadszínterét, míg végül orosz hadifogságba került, ahol így volt módja egy kissé belekóstolni az orosz életbe, de a forradalomba is. Nem ellenőrzött visszaemlékezése szerint a vörösök oldalán harcolt a cseh légió ellen – aminek ellentmond, hogy 1918 már Péterváron találja –, majd elég gyorsan hazajut Magyarországra. Az ugyan nem bizonyított, hogy a Prónay-különítményesek vérengzéseinek részese volt, de MOVE-tagként egykori tiszttársaival továbbra is tartja a szoros kapcsolatot.

Végül Gömbös Gyula emeli ki és teszi meg képviselőnek, majd pártfogója halála után a nyilasok közé áll. Később Szálasi pártjából is kilép és Független Magyar Szocialista Párt néven egy nyilas ellenpártot alapít, majd a németekkel is szembekerül, a náci megszállás után a lefogandók listáján és Mauthausenben találja magát, ahonnan kiszabadul, bujkálni kényszerül, de már a szovjetek utáni életét tervezgeti. Nem is teljesen megalapozatlanul és reménytelenül. A József Attila-affér is azt mutatja, hogy volt valamiféle szocialisztikus víziója, nyilván hatottak rá az Oroszországban tapasztaltak, és hát Magyarország válságos évtizedei is.

A szociális megoldást azonban csak a mélymagyar nacionalizmus talaján tudta elképzelni, így lett belőle virtigli nemzetiszocialista. Mindez azonban nem keltett benne gyanút arra nézvést, hogy a szovjetek majd nem akceptálják érdemeit, végtére is nem lett náci, „csak” antifasiszta fasiszta. Optimizmusát nem légvárként építette. Seres Attila és Renfer Ágnes levéltári kutatásaiból tudjuk, hogy Rátz 1941 áprilisában–májusában – nem sokkal azelőtt, hogy Magyarország megtámadta a Szovjetuniót – kb. két hetet töltött Moszkvában. Képviselőnek – lett légyen az akár nyilas – kijáró tisztelettel fogadták, a szovjetorosz diplomácia hagyományos precizitásának köszönhetően kellőképpen dokumentálták is tárgyalásait

A magyar követ sem maradt le a jelentésben: a hazai külügy így szintén képben volt. Rátz utazásának okáról az általa meglátogatott Magyar Általános Hitelbank vezetője meglehetős egyértelműséggel ír: „Utazásának célja az oroszok felé a kulturális kapcsolatok felvétele, és erre való tekintettel a Kultuszminisztérium ajánlását megkapta. Oroszországi látogatásának tulajdonképpeni célja azonban az, hogy állítólagos összeköttetései felhasználásával megkísérelje, hogy Magyarország részére fémeket vásároljon.”

Emberünk tehát mai szóhasználattal élve néhány vállalat, valamint anya- és csecsemőotthon lobbistája, kijáró embere volt – de legalábbis szeretett volna lenni. Ám nem járt sikerrel, pedig a szovjeteknek még Kodályt és Bartókot is „beígérte” kulturális csereprogram gyanánt, és élénken érdeklődött egy új Bohdan Hmelnickij-film forgalmazási jogai iránt is. Hazatérte után sikertelenségének okát részint abban látta, hogy „Az orosz–magyar kereskedelmi kapcsolatok kezdettől fogva elhibázott kezdeményezéseken s bázisokon nyugodtak”, másrészt – ahogy az egy nyilashoz illik – a zsidókban.

Magában a kereskedelmi attaséban, akinek a felesége zsidó származású volt (sőt, az attasé maga is „kevert vérű” zsidó), valamint a konkurenciában, amelyről így ír: „Még az elmúlt év tavaszán Csató és Orován nevű faszakmabeli zsidó berlini tartózkodásuk alatt megismerkedtek az ottani szovjet kereskedelmi képviselet néhány tagjával, főleg zsidókkal s ezeket az ismeretségeket felhasználva jutottak ki Moszkvába – amikor mondhatni senki sem kapott orosz vízumot – s ott folytatták az ismeretséget az időközben Moszkvába helyezett külkereskedelmi zsidó hivatalnokokkal.”

Arról, persze, nem volt tudomása, hogy a szovjet diplomácia mindvégig gyanakvással kezelte és határozott belső utasítást adott arra, hogy semmilyen anyagot, de még csak ígéretet se adjanak neki. Ez egybeesett a hivatalos magyar külpolitika szándékaival is. Kristóffy követ személyében udvarias, de végső soron elutasító volt vele szemben a diplomácia. Jellemző a „tudós Oroszország-szakértő” mezébe bújt, valójában nikkel- és volfrámbizniszben utazó parlamenti képviselő teljes tájékozatlanságára, hogy egykori baloldali, később emigrációba került ismeretségeit, konkrétan is megnevezve Madzsar Józsefet, akarta Moszkvában mozgósítani. (Ezek többsége, így Madzsar is, addigra már a sztálini önkény áldozata lett.)

De annak sem volt tudatában, hogy a hivatalos magyar–szovjet viszony fényes díszletei (ne feledjük, akkor még javában tart a Molotov–Ribbentrop-paktum „áldásos” hatása) ellenére a kétoldalú kapcsolatok kritikusaknak minősültek. Erről Kristóffy tájékoztatta őt: „A követ úr kifejtette, hogy a szerb események rendkívül rontottak az orosz–magyar viszonyon, mely különben sem volt valami jó. Ő személyileg sincsen semmiféle összeköttetésben velük, hivatalosan pedig csak a legritkábban érintkezik az orosz külügyminisztériummal, csak ha jegyzéket kell átadni vagy átvenni. Egyébként csak írásban, esetleg kis ügyekben telefonon érintkeznek, és pedig csak Barkov protokollfőnök vagy Novikov osztályvezető úr útján”.

És, persze, még a kecsegtető biznisz sem tudta feledtetni a szovjet féllel, hogy itt egy gyanús pánszláv könyvet író szélsőjobboldali politikusról van szó. Ennek a történetnek az a tanulsága, hogy ma is van a magyar parlamentben egy olyan radikálisan jobboldali párt, amely – politológiai elemzések szerint – itthoni bázisát jelentős részben a szociális problémáknak, s az azokra adott radikálisan nacionalista válaszadási kísérleteinek, kódolt (vagy igen gyakran kódolatlan) antiszemita beszédmódjának és még ennyire sem leplezett cigányellenességének köszönheti. És ők is igyekeznek jó kapcsolatokat ápolni Oroszországgal. Egyik európai parlamenti képviselőjük a krími népszavazást annak „megfigyelőjeként” az orosz állami tévé fő műsoridejében legitimálta, a párt elnöke, pedig egyúttal a magyar–orosz parlamenti „baráti tagozat” elnöke is. (A 28 tagú önkéntes jelentkezéssel szerveződő társaságban 8 jobbikos és mindössze 3 MSZP-képviselő foglal helyet.)

Nem tudjuk, hogy itt mennyire a bizniszről szól a történet, mit tartalmaznak ennek valóságos tartalmáról és megítéléséről a titkos orosz külügyi iratok, és hogy Kodály és Bartók szerepeltek-e mostanság ezen intim kapcsolatok hívószavaiként. Annyit azért tudunk, hogy korábban a Jobbik szimpatizánsai követelték a leghevesebben a Szabadság téren álló szovjet hősi emlékmű eltávolítását. Az is tudható, hogy az orosz diplomácia ehhez sosem lesz partner. Amint a téren épülő másik emlékműről is nyilván megvan a maga véleménye.

 

 

(eredetileg megjelent: Népszabadság, 2014. 04. 19.)

 

Vissza