Berlusconi barátai
Értékelvűség és külpolitika. Szvák Gyula írása
2006-ban, amikor Putyin visszahozta a sárospataki könyveket, a Nemzeti Múzeumban Puskin-érmet kaptam tőle. Olasz ismerőseim erre ekként reagáltak: Putyin és Berlusconi barátok, te és Putyin is barátok vagytok, tehát te Berlusconi barátja vagy. A mai magyar valóságban így lenne folytatható ez a viccesnek szánt párhuzam: az oroszok és Vona Gábor barátok, te és az oroszok is barátok vagytok, ergo én Vona Gábor barátja vagyok.
Nem vagyok. Én csak egy ruszista vagyok, akit a balosok az 1980-as évek legelején „a Horthy-fasizmus és a német imperializmus szekértolójának” tituláltak, majd az 1990-es évektől a jobbosok hol egyszerűen „moszkovitának”, hol egyenesen „muszkavezetőnek
Nem telik el nap, hogy barátaim, ismerőseim, mint „minden orosz titkok tudójának”, nekem ne szegeznék a kérdést: akkor most szeretjük vagy nem szeretjük az oroszokat?
Valójában sosem szerettük igazán őket. Már 1602-ből tudok erre bizonyítékot, amikor a perzsa követségbe igyekvő hazánkfiai úgy tartották, hogy „az oroszok állatias, faragatlan és durva emberek, akik tányér és kés nélkül esznek”. Az európai ember eme felsőbbrendűségi érzésétől vezérelt lekicsinylése később sem mérséklődött, ám rárakódott még a pánszláv áradattól, a cári expanziótól, majd a vörös veszedelemtől való félelme is. És 1849, sokak számára 1944/45, végül 1956 adott is erre történelmi alapot.
2006 viharos őszén – de épp még a TV ostroma előtt – országos reprezentatív felmérést csináltattunk a Tárki segítségével arról, hogyan viszonyul a magyar lakosság az oroszokhoz. A válaszadók 56 %-a tartotta őket a magyar történelem legkártékonyabb külső szereplőjének. Viszont a megkérdezettek kb. kétharmada már akkor is támogatta a gazdasági kapcsolatok fejlesztését és csak pár százalék ellenezte azt. A felmérést 2012-ben megismételtük. Lényegében ugyanazokat az eredményeket kaptuk, ám immár megszűntek első számú közellenség lenni és a gazdasági kooperáció mellett a politikai kapcsolatépítés igenlése is jelentősen (6 %-kal) nőtt.
A 21. századi magyar politikatörténet kétségkívüli kuriózuma, hogy újabban a balliberálisok a ruszofóbok, és a teljes jobboldal (beleértve annak szélsőségeseit is) oroszbarát. A magyar lakosság azonban alapvetően pragmatikusan áll a kérdéshez vagy inkább pártszimpátiától vezérelve alakítja viszonyát az oroszokhoz. (A 2012-ban az oroszok mellé „átállók” jelentős száma ezt elégségesen bizonyítja.)
Az ukrajnai események érthetően még tovább bonyolították az orientációs zűrzavart, hiszen az egypólusú világrend hívei (NATO), illetve ellenzői (pl. az oroszok) közötti helyinek álcázott konfliktus valójában világméretűvé nőtte ki magát. Amit az atlantista propaganda a nyugati demokrácia és a keleti despotizmus közötti választássá stilizált, azt az orosz a fasizmus elleni küzdelem kérdésévé emelte. Mindezt úgy, hogy a geostratégiai játszmában az orosz fél taktikai szövetséget látszik kötni a szélsőségesen jobboldali – EU-szkeptikus - európai pártokkal.
Akárhogyan is áll ma a kérdés, éppen a történelmi hagyományok miatt hosszú távon én nem számolnék a magyar jobboldal (pláne nem a szélsőjobb) tartós oroszbarátságáva
Az Európai Unió és Oroszország viszont ki akar egyezni egymással, és ezért ki is fog egyezni, hiszen a súlyos gazdasági érdekek mellett maga a történelem diktálja ezt a szövetséget. A történelemkönyve
(Megjelent a hvg 2014. június 7-i számában.)
Letölthető PDF dokumentum:
