Baloldali ruszofóbia?

 

Nem értek az energiapolitikához, az atomreaktorokhoz, az áramárhoz, egyáltalán nem értek a paksi magyar–orosz paktummalkapcsolatban felmerülő szakmai kérdésekhez.

És kérdésekből. Mert bár szorgalmasan olvasom az elemzéseket és nyilatkozatokat, attól félek, azok legfőképpen pártszimpátiák alapján kerülnek az átlagolvasó látóterébe.

Érzékelni vélem persze, hogy a zöldfilozófiával és az újabb (német) trendekkel homlokegyenest ellenkezik ez a stratégia, miközben a majdan élénkülő német áramkereslet az egyik gazdasági magyarázata, hogy amúgy is kezdeni kellene valamit Pakssal, akkor miért ne legyen annak megoldása a radikális bővítés, hogy az orosz gáztól való függést mindenképpen célszerű csökkenteni, akár olyan unortodox eszközzel is, mint az orosz atomtechnológiához való szorosabb kötődés. És hogy munkahelyek tömege teremtődik, magyar beszállítók gazdagodnak, nő általa a GDP, valamint egy olyan gigaprojektet valósíthatunk meg zömmel idegen pénzzel, amelyre egyébként soha nem lennénk képesek, miközben az idő egyre sürget. Igaz, tender nélkül és mindeközben nagyobb lenne az államadósság, az új palagáz-technológia elterjedésével csökkenne a gáz világpiaci ára (ugyanakkor az áramét nehéz lenne számunkra kedvező módon, évtizedekre előre fixálni), a nem olcsó hitelt pedig mindenképpen vissza kell majd fizetni, mégpedig garantált módon stb. stb. Sok súlyos kérdés, amelynek a megválaszolásához kevés a magamfajta öreg filozopter.

Ami viszont nem vitás: egy ilyen (sőt ennél kisebb) horderejű, ennyi nyitott, nehezen megválaszolható kérdést felvető ügy végére csak a teljes nyilvánosság előtt, meggyőző hatástanulmányokkal és gazdasági számításokkal alátámasztva, a szükséges társadalmi felhatalmazással kerülhet sor. Ha lenne rá valódi szándék, még megteremthető volna egy ilyen megoldás esélye. Ám kissé úgy fest, mintha ezekben a hetekben a közvélemény – és az EU – tesztelése folyna. Ebben az értelemben tehát sajátos társadalmi vita folyhat, és nagy valószínűséggel csak annak lezárulta után kerülhet (ha kerül) pecsét is a részben titkosított szerződés(ek)re. Annál inkább, mert ez felel meg az orosz érdekeknek is. Orosz részről nyilvánvalóan nem mennének bele egy olyan megállapodásba, amely később felbontható, vagy bárki által eséllyel megtámadható.

Hanem a ruszofób közbeszéd! Csakúgy, mint Moldova György egyszeri bácsija a flikflakozó repülőgépen, arra azért én sem gondoltam volna, hogy a ruszofóbia korábban megtapasztalt kliséi egyszerre csak a nyakunkba ömlenek. Méghozzá úgy, hogy a gyanútlan szemlélő számára mindez a balról érkező kritika részének tűnhet. Hát ez új. 2010 előtt még a jobboldal (és a liberálisok egy része) kommunistázott, szovjetezett és riogatott az oroszokkal, az ő ideológiai szótárukban ezek gyakorlatilag szinonimák, senkit nem is leptek meg, hiszen ez már a Horthy-rendszerben is így volt. Ugyanakkor a 2002 utáni öndefiníciójuk szerint „baloldali” kormányok – egyébként a magyar társadalom részéről megfogalmazódó igényekkel összhangban – elkötelezték magukat a magyar–orosz viszony javítása mellett, amire ellenzéki pozícióból az adott helyzetben másfajta reakció nem is volt várható. Amint az sem okozott meglepetést – legfeljebb az irányváltás radikalizmusa –, hogy kormányzó erőként a Fidesz újrafogalmazza oroszpolitikáját.

Ebből azonban még nem következne a helycsere a politikai térfélen. A paksi megállapodást követően baloldalról (majdnem) olyan bírálatözön zúdult a kormányra, amilyen 2008–2009-ben a szocialista kabinetre –jobbról. Az oroszok úgymond már ismét a magyar spájzban vannak, a liberális vízióban pedig Orbán „odadobta az országot Moszkvának” stb. stb.

Hogy világos legyek: nem a „paksi deal” születési körülményeinek bírálatával van a bajom. Hanem az olyan külpolitikai gondolkodással, amely belpolitikai. Amely az „oroszkártyát” kívánja kijátszani a választási közbeszédben, és ezzel megkockáztatja a 2002–2009 között nagy nehézségek, kínos vargabetűk és vissza-visszatáncolások árán, de mégis kiküzdött új oroszpolitika utólagos hiteltelenítését. Van abban valami politikai paradoxon, hogy a paksi egyezményt a Jobbik azonnal támogatásáról biztosította, s hogy például egy jobbikos polgármester tudomásul veszi városában a Gorkij utcanév fennmaradását.

Mondjuk ki: ez a fajta retorika nem áll jól a baloldalnak. És nem is csak azért, mert hagyományos értékeivel ellentétesek a jobboldaltól kölcsönzött szólamok és szóvirágok, hanem mert ráadásul belpolitikai szinten is kontraproduktívak. Aki például azt hiszi, hogy egy esetleges népszavazás a paksi bővítésről nem erősítené meg a kormány ebbéli szándékát, az nincs tisztában a magyar lakosságnak az oroszokhoz való viszonyulásával. Egy 2006-os, majd 2012-ben megismételt országos, reprezentatív felmérés világosan megmutatta, hogy a magyarok döntő többsége a magyar–orosz gazdasági kapcsolatok fejlesztése mellett van, és csak egy elenyésző kisebbség ellene. Másképp fogalmazva: a magyar lakosság nosztalgiával emlékszik a szovjet piacra, fájlalja annak elvesztését, és reménykedik – legalább részleges –visszaszerzésében. És könnyen hiheti, hogy Paks ebben is segít.

A paksi üzlet ezért kevésbé a „mutyit”, sokkal inkább az oroszokkal kapcsolatos – pozitív – várakozásokat testesítheti meg a lakosság szemében. Akárhogy van is ez a valóságban, az igazi jelentősége abban áll, hogy a magyar–orosz kapcsolatokat évtizedekre kiszámítható mederben tartaná. Természetesen mindennek kölcsönös előnyökön kell nyugodnia, de hát ez minden jó üzlet alfája és ómegája. Én nem hiszek abban, amit Engels írt egykoron Marxnak, hogy tudniillik a politikában mindenkivel, akár az ördöggel is szövetséget lehet kötni, csak biztosnak kell lenni abban, hogy mi szedjük rá az ördögöt, és nem az ördög minket. Lehet persze, hogy a politikában ez mégis így van. Az értékek világában azonban, amiként a rasszistákkal és antiszemitákkal, azonképpen a ruszofóbokkal sem köthető semmilyen – nyílt vagy burkolt – eszmei szövetség.

P. S. Ezt a cikket néhány nappal ezelőtt visszavontam, amikor híre jött, hogy békemenet indul Paksért. Én, amikor szeretni kellett a szovjet rendszert, akkor bíráltam annak történelmi előképét, és ezért leimperialistáztak, amikor pedig 1990 után szezonja lett a ruszofóbiának, akkor lettem igazán ruszofil, amiért pedig lemoszkovitáztak. Be kell látni: nem igazán menetes karrier ez. Aztán viszont azzal szembesülök, hogy az orosztéma ellenzéki oldalon is akciózások tárgya lett. Erre újból odaadtam a kéziratot a szerkesztőségnek. Szilárd meggyőződésem ugyanis, hogy az oroszokat egyik oldalról sem célszerű a magyar belpolitikába belerángatni.

A szerző a Magyar–Orosz Művelődési és Baráti Társaság elnöke.

(Megjelent a Népszabadság 2014. február 6-ai számában. A kép forrása: MTI)