A nagyfejedelemtől a nagykövetig

Szvák Gyula cikke: Az orosz nagykövet, Alekszandr Tolkacs minapi állásfoglalása a „horthyzálásról” ismét ráirányította a figyelmet a magyar–orosz kapcsolatokra. Érdemes szélesebb történelmi összefüggéseiben vizsgálni, hogy értelmezni tudjuk a megnyilatkozás mibenlétét, jelentőségét.

A két ország kapcsolatainak ezeréves krónikája korántsem nevezhető sikertörténetnek. Sérelmeink itt elsősorban nekünk vannak: elég csak a világosi fegyverletételre vagy 1956 szovjet tankjaira gondolnunk. Sokan egyébként az 1943-as doni katasztrófát, több mint százezer magyar honvéd pusztulását is hajlamosak a szovjetek számlájára írni, de azért ne hagyjuk figyelmen kívül a „ki kit támadott meg?” kérdést sem. Annál kevésbé, mert ez a hadjárat egy cseppet sem hasonlított boldogtalan emlékezetű II. András királyunk Halics elleni „békebeli” kis feudális földszerző akcióira – bár igaz, mindkét esetben hódoltatni akartunk.

Mátyás király viszont a békét részesítette előnyben, minthogy ő a Jagellók ellen akart terjeszkedni. Így lett az ellenség ellenségéből barátunk III. Iván nagyfejedelem. Az I. Péter, a „Nagy” idején kötött „varsói szerződés” ismét a napos oldalak közé tartozik kapcsolattörténetünkben. Majd a következő szívet melengető epizód AlekszandraPavlovna és József főherceg románca. Egyszerű dinasztikus házasságnak indult, lángoló szerelem, végül gyors halál lett belőle.

Ha végigtekintünk a XIX.századi magyar–orosz kapcsolatok történetén, az messze nem olyan idillikus, mint ahogy indult. A dualizmus korában egyszerre aggasztották a magyarokat a „nihilistákról” és a cári önkényuralmi rendszerről érkező hírek, de az igazi fóbiát a pánszlávizmustól való félelem váltotta ki. Így kerülhet sor arra, hogy az 1877–78-as orosz–török háborúban a közvélemény szinte hisztérikusan áll a „szegény” törökök mellé, könnyedén megfeledkezve a 150 esztendőről, amelyet a „rabigájukban” töltöttünk. Az eset megismétlődik az 1904–05-ös orosz–japánháború idején is.

Az I. világháború logikus folytatása ennek a történetnek, amely azonban váratlan fordulatot vesz. Először is, magyar hadifoglyok tömegei kerülnek Szibériába, majd találják magukat a bolsevikok oldalán. Leninnel találkozik Szamuely Tibor és bőrdzsekis Lenin-fiúi, aztán hivatkozásul szolgálnak az ezt követő Horthy-korszakban kreált szovjetképhez. A dühödt antikommunizmus a rezsim hivatalos ideológiájává válik, a szovjet pedig első számú közellenséggé.

Persze az eszmei, propagandisztikus elvakultságot mindig felül tudják írni az érdekek. Nem véletlen, hogy végül a remélt kereskedelmi előnyök csikarják ki 1934-ben avilággazdasági válságból lassan eszmélő magyar uralkodó elitből a diplomáciai kapcsolatok felvételét. Egész abszurd fejezete nyílik a kapcsolatoknak a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírását, de még inkább a szovjet–finn háború lezárását követő bő egy évben. Ekkor még csábítóbb mézesmadzagot húz el a szovjet vezetés a revansista magyar kormány előtt: a revízió delejes erejűígéretét.

Támogatják Észak-Erdély visszacsatolását, sőt 1941. március 24-én ünnepélyes külsőségek között még az 1849-es forradalmi zászlók is visszakerülnek. A Szovjetunió részt vesz a Budapesti Nemzetközi Vásáron, a szovjet pavilont tömegek keresik fel, köztük május 2-án őfőméltósága Horthy Miklós. Majd kevesebb, mint két hónap múlva Magyarország hadat üzen a Szovjetuniónak, amivel története egyik legnagyobb bűnét követi el a magyar uralkodó osztály: mert semmilyen mentség nincs a magyar lakosság mintegy 8 százaléka pusztulását eredményező kalandor tettre.

Ezt követi a „felszabadulás”, amelynek annyi szinonimáját fedezte fel az e tekintetben nagyon leleményes rendszerváltás utáni magyar történetírás, hogy lassan-lassan az is vitakérdéssékezd válni, hogy a háborúért és annak minden következményéért a történelmifelelősség a Horthy-rendszert illeti. Ehelyett a Vörös Hadsereg által elkövetett atrocitások tematizálják gyakran már a történészi közbeszédet is – amiről, természetesen, van mit beszélni, csak éppen a világtörténeti jelentőségű tett – a náci Németország és csatlósainak legyőzése – margóján. (És persze lenne mit beszélni a magyar hadsereg Szovjetunióban elkövetett bűneiről is, ám ilyen vonatkozásban igen szemérmes a magyar historiográfia.)

A Rákosi által lekopírozott sztálini rendszer addig soha nem látott módon intenzifikálta a magyar–szovjet viszonyt. Volt ennek pozitív hozadéka is – elsősorban az emberek és kultúrák közötti kapcsolatok terén –, de egy diktatórikus modell ránk kényszerítése enyhén szólva nem mélyítette el a „két nép közötti történelmi barátságot”. E tekintetben 1956 tragédiája logikusan zár le egy fejezetet.

Kádárnak tehát volt miért félnie a szovjetektől: hivatalos lojalitását és az ideológiai összetartozástudatát ezért mindvégig megőrizte – és megőriztette az általa vezetett országgal is. Cserében szép lassan – a szovjet csapatok állandósult jelenlétében – kiharcolt egy sajátos autonómiát, amely a lakosságnak viszonylagos jólétet és a többi „szocialista” országhoz képest nagyobb szabadságot biztosított. Magyarország a KGST-nek összességében nem kárvallottja, de kedvezményezettje lett, és a „zemberek” ezt a maguk pragmatikus módján honorálták. Nemcsak Kádárnak, de a szovjeteknek is. Brezsnyevet ugyan kinevették, de Gagarinnak valóságos kultusza volt – a Firszov–Mihajlov–Harlamov támadó trojkáról már nem is beszélve.

Jelcin aztán látványosan bocsánatot kért a magyar néptől. Nem is volt az ő ideje alatt konfliktus a két ország között – csak éppen, ahogy a szovjet csapatok kivonultak hazánkból, úgy vonultak/szorultak ki a magyar konzervek, autóbuszok is az orosz piacról. A jó viszony tehát valójában a semmiben, légüres térben valósult meg és ez így ismaradt a 2000-es évek elejéig. Akkor történt ugyan magyar részről egy látványos kísérlet arra – és ebben az új orosz vezetés is partnernek bizonyult –, hogy a semmit a valami váltsa fel, de végül az atlantista lobbi túl erősnek bizonyult. Valójában persze geopolitikai jelentéktelenségünk jelölte ki helyünket – nemcsak akkor, de mostanság is a kétoldalú kapcsolatokban.

A történelmi hendikep mérséklésében a szimbolikus vagy gesztuspolitizálásnak mindig nagy lehetőségei – vagy éppenséggel buktatói – vannak. Különösen az oroszok irányában, akik mostmár huzamosabb ideje identitásválsággal küzdenek. Jól látható, hogy az eszmék és paradigmák kavalkádjában számukra a nagy honvédő háború a mindenki által elfogadott legkisebb közös többszörös. Így hát különösen érzékenyek minden olyan megnyilvánulásra, amely a 27 milliós szovjet második világháborús áldozatot relativizálja, netán megkérdőjelezi.

A mai Magyarországon kibontakozó Horthy-kultusz külpolitikai vonatkozásban éppen ezt teszi. Ne csodálkozzunk tehát, ha egy orosz – a Fidesz-kormányhoz egyébként hivatalból lojális – nagykövet ezt nem hagy(hat)ja szó nélkül.

Szvák Gyula

(megjelent: Népszabadság, 2012. 07. 07.)